„Hagyd már el!”

Ha lenne a szerkesztőségünkben olyan, hogy a hónap levele, Dia írása bizonyára megkapná ezt a címet. Szerkesztőink úgy döntöttek, neked is muszáj elolvasnod, mert nagyon tanulságos.

Sziasztok!

c_400_200_16777215_00_images_kepek_elhagyas.jpg

Dia vagyok, sajnos már közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. Boldogtalan párkapcsolatban élek. Azoknak az embereknek, akiket nem látok minden nap, az első kérdése hozzám nem az, hogy hogy vagyok, hanem az, hogy mikor hagyom el a férfit, akivel együtt élek. Szándékosan nem írom azt, hogy a társam, és azt sem, hogy szeretem.

Egy borzalmas, lelkileg megterhelő, szavakkal bántalmazó kapcsolat ez. Úgy érzem, soha nem szabadulhatok, már-már kezdek beletörődni. Az elején még minden rendben volt, ahogy az lenni szokott. Lakás, kutya, minden. Közösen. Szerencsére nem vásároltuk meg a lakást, nem mentünk bele semmilyen hitelbe. Ennek ellenére sajnos anyagilag is függök tőle. Az utóbbi fél évben ugyanis elvesztettem a munkám, és nem találok másikat. Ő tart el. Nem tudok senkihez fordulni, mert mindenki csak kioktat, nincs egy normális ember, aki segítene, valamilyen épkézláb megoldási javaslattal állna elő.

Nem szeretem őt, már vagy három éve nincs köztünk olyan párkapcsolat, amely engem boldoggá tesz. Szexuális segédeszköz vagyok neki, aki főz, mos, takarít, és akkor szolgálja ki, amikor akarja. Minden téren. Sokszor hittem azt, hogy ha visszabeszélek, meg is üt, de ez eddig még nem fordult elő. Ennek ellenére félek tőle. Sokszor ordít velem, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő elképzelte. Ha nem kiabál, az talán még rosszabb, mert a suttogásától kiráz a hideg. Ilyenkor fenyegetőzik mindenfélével.

Nem enged ki felügyelet nélkül. Még a bevásárlásokat is együtt intézzük, mint akiknél minden rendben van. Úgy tesz, mintha mi lennénk a legboldogabb pár a Földön. Kéz a kézben andalog, én pedig rettegek. Ó, Istenem, hányszor gondoltam arra, hogy a boltban elkezdek üvölteni, vagy elrohanok. De mégis mire lenne ez jó? Még a végén kitalálná, hogy bolond vagyok.

Mára eljutottam odáig, hogy csendesen tűrök, várom, hogy mi lesz. Nem tudok már küzdeni, nem tudok ellenkezni sem. Eldöntöttem, hogy nem teszek semmit, hiszen nem is lehetne.

Abban reménykedem, hogy megun engem, és akkor elenged. Már anyukámat sem engedi be, telefonon nem tudunk beszélni. Egyedül maradtam, de mivel nem tettem semmit, mások sem tesznek semmit értem. Megalázó, borzalmas minden egyes együtt töltött nap.

Tudom, hogy nagyon rosszul hangzik, de tényleg kezdek már beletörődni, nem akarom elhagyni, mert úgyis megtalálna, és akkor még szörnyűbb lenne az egész.

Néha csak lézengek egyik szobából a másikba, nem érdekel, hogy nincs kész a vacsora, vagy nem takarítottam ki. Sírok, és azt várom, hogy hazaérjen. Úgyis csak ordít.

A legfurcsább, hogy sokszor kedves hozzám, olyankor elhiszem, hogy tudna másmilyen is lenni. Gyengéd, jószívű, romantikus, szeretetteljes. De nem. Mindig felébredek ebből az álomból, és ott találom magam ugyanabban a borzalmas lakásban, a borzalmas életemben. Hogy mikor hagyom el? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy valóban ezt akarom-e. Lehet, hogy már beleolvadtam, elfogadtam, és nem akarok menekülni. Persze, ha végiggondolom, eszem ágában sincs vele maradni.

Mindenem megvan, és még sincs semmim…

Üdvözlettel,

Dia

Click here - http://fbetting.co.uk claim betfair bonus

Az oldalunkon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked.
Elfogadom a cookiek használatát az oldalon.